Tájnyelv

- még nem írás-uralta nyelv, nem szavak, kifejezések, mondások leltározott gyűjteménye, hanem pompázatos muzsika. Lényege leírhatatlan. Őrzi még, amit a média lesikált a beszédről - kilúgozott, kihipózott, legyalult, kisajtolt..-, a beszéd szépségét, vagyis tisztaságát. Mitől lesz tiszta a hang? Úgy mondják, ha őszinte. Ha van mögötte mélység, arany-fedezet, a lélek együtt szól a szóval. Túl a tárgyi közlendőn van egy másik közölnivalóm (amivel a köztünk levő közt áthidalom), a gondolatot a magam valóján átszínezem, vagyis önmagamat is közlöm vele. Ettől szép a tájnyelv. Az önkifejezés hangjától. A hang: a nyelv lelke. Csak lélekkel szól szépen a muzsika, a lélek pedig telis-tele van színekkel, képekkel, ettől igazak a dallamok, kerülnek gravitációs helyükre a hangsúlyok, ettől lesz a szavaknak ezer árnyalata, a szavakon belül ugyanannak a betűnek többféle színe.

Csuda ez a harmónia, ahogy a környező hangzók egymást ragyogtatják-változtatják, beleértve az A-t is, az E-nek színvilága pedig határtalan (s ma nagy harcok árán ismerünk el egyetlen „másikat”, a zárt e-t).

Tág tereknek – nem aszfaltnak - nyelve ez, ahol a dallam-ívekké varázsolt belső képeket vetíti, röpíti-ritmizálja az életerős mássalhangzó, egybefogva a gondolatot és érzést.

A keletről, nyugatról – bennünket uralni-rabolni - jövő-menő hadinépségeket sokszor megszenvedő kárpátiaknak nyelve (gyök-szerkezetének köszönhetően) mégiscsak él. De már egyforma próza-nótát húznak majd’ mindenütt – úgymond: „legtisztább magyarul” (vagyis a mindenható írásbeliség fotel-szabályainak alázattal behódolva). Mi lesz a nyelvvel, ha lelke (zenéje) megváltozik? Ha – ahol nyomaiban meg is maradt a táj-jelleg (egy-egy település legegyedibb öröksége), csak rejtve mer éldegélni? Anyanyelv – titkoltan: micsoda gyalázat ez, hogy juthattunk ide...
Miután a tiszta forrást megtartó - önmagát Föld őszentségének áldozó - közösségeket végre sikerült nagynehezen kiirtani, most már média-mintára ömlik ránk az egyen-nyelv. Gondolat-szárnyak formára vágva, „parasztos” színek megszégyenítve, ritmusok legyalulva, dallam majdhogynem egyetlen vonalba préselve. (A „sokszínűség” divatos áhitata erdők, mezők nyelvére nem vonatkozik.)

Népzenénket – hála sokaknak – ismerhetjük. Népnyelvünket – egész magyarságunk alapját - nem. Nem is kell senkinek, hiszen vajon ki az, ki nem menekül gúnyolt-megvetett tulajdonától, még ha anyjáé volt is? Sárkányos bejárattal őrizgetik a tárhelyeket, ahova felelősséggel dúsan megterhelt „önkéntes gyűjtők” lélekkel gazdag kincseiket beadták. Boldogan adták, biztosan, büszkén, hogy íme, megmentették a jövendőnek. Ott őrzik, őrzik, őrzik.., egész a selejtezésig.

A „civilizált Nyugat” saját értékeinek elfogadására erőszakol bennünket. Ugyanezt tette a vidék nyelvével (s világával) a magyar „magaskultúra”. Civilizációt (= korszakonként változó globál-kultúrát) lehet betűből tanulni, de saját, mély-gyökerű bio-kultúrát és azt megtartó tiszta nyelvet - csak életből.